edina irta:
> Szia Cseti, nagyon sajnalom a lanyodat, biztos, hogy remes trauma egy
> kutyaharapas, nem kívanom senkinek.
Egyutterzesedet koszonom.
> De azert felteszek ket kerdest.
> Milyen alapon setal be valaki olyan teruletre, ahol kutya van szabadon?
> Nekem soha nem jutna eszembe.
Az eset a tanarok szolgalati lakasanak az udvaraban tortent, ahol hetkoznaponke
nt,
delutan otig vartak/varjak azokat a szuloket, akik munkájuk miatt nem tudnak be
menni az iskolaba. Mikozben a szulok a tanarral beszelgetnek, a gyerekek vigan
hancuroznak a kutyaval. Ennek nem egyszer szemtanuja voltam en is. Ezzel a maso
dik kerdesedre is valaszoltam, miszerint:
> ha valaki szabadon tartja a kutyajat, miert nem zarja be a kaput,
> Mint gazda koeteles vagyok tablaval felhivni a figyelmet,
A tabla kinn is volt. De azt nem irtak ki, hogy mielott belep valaki, nezze meg
a kutya taljat.
Most egy masik temaban kernem segisegeteket:
Van egy levelezõtársam, akinek az egyetlen szenvedélye a lovaglás.
Ehhez, bár falusi lettem, nem igazán tudok hozzászólni. Amikor a TSZ-ben dolgoz
tam, foglalkoztam lóval is, csikóval is, leírtam akkori élményeimet, de ezt a t
émát kimerítettük.
Ezt a 18 éves lányt kb. egy hónapja ledobta a ló a hátáról. Súlyos sérüléseket
szenvedett, elképzelhetõ, hogy megsüketül, és megvakul.
Másik kedvencétõl is eltiltották az orvosok, a számítógéptõl.
Ennek lánynak szeretnék küldeni lovas történeteket, a szülei vállalták, hogy fö
lolvassák neki.
Ha valaki tud lovas torteneteket, meglepöt, mokasat, vagy valamit, aminek örülh
etne a felépülése ideje alatt, azt arra karnem, hogy kuldjon.
En csak egyet talaltam, azt is egy konyvbol masoltam ki, szulei szerint: "A ba
leset ota akkor lattuk elöször vidamnak, amikor ezt a törtenetet felolvastuk ne
ki."
A történet pedig ez volt:
Napsugár
Amikor idõsebbik fiam, Wayne két éves lett, vettem egy fekete appalosát. A gyön
yörû ló akkor volt két éves. Napsugárnak neveztük el. Gyermekem, és ez a jámbor
állat, annak ellenére, hogy Wayne túl kicsi volt még ahhoz, hogy lovagoljon Na
psugár hátán, elválaszthatatlan pajtások lettek. A belsõ udvart, ahol jó minõsé
gû, kövér levelû zsíros fû nõtt, körbekerítettük, így Napsugár szabadon legelhe
tett, kedvére futkározhatott, nem kellett attól tartanunk, hogy elbóklászik val
amerre. A ló annyira kötõdött a fiunkhoz, hogy hamarosan beláttuk, félelmünk te
ljesen alaptalan. Napsugár könnyedén megközelíthette házunkat, egyre gyakrabb
an jött oda. Többször megkerülte a házat, nyugodtan legelészett a kertünkben. V
égül hozzálátott igazi célja megvalósításához: fogaival feltépte Wayne szobáján
ak ablakára kifeszített szúnyoghálót.
Mikor a mestermû elkészült, Napsugár gyakran álldogált a szobaablakánál, nagy,
bársonyos fejét a párkányra támasztotta, és befelé nézett, miközben a fiam a pá
rkányra hasalva órákon keresztül simogatta a lovat. Néha azon kaptam õket, hogy
közösen majszolgatnak valamit. Az is megesett, hogy Wayne éppen aludt, amikor
Napsugár megérkezett, hozzá. Ilyenkor csak állt az ablaknál, bedugta nagy, feke
te fejét, és nézte szendergõ fiamat. Rengeteg türelemmel, és szeretettel megáld
ott jószág volt. Ebéd után Wayne-nek, bár mindig tiltakozott ellene, aludnia ke
llett egy keveset, hogy kibírja a hosszú nap fáradalmait. Wayne természetesen u
tálta ezt a programot, és minden tõle telhetõt elkövetett, hogy megpuhítson. Mo
ndanom sem kell, egyszer sem járt sikerrel, e tekintetben mindig is következete
s maradtam. Most is, mint minden délután lefektettem, és megvártam, amíg elalsz
ik. Azután levonultam a konyhába, s nekiláttam, hogy eltegyem azt a rengeteg zö
ldséget, ami abban az évben termett.
Az idõ szinte repült, észre sem vettem, hogy már több órája forgolódom az üvege
k és az eltenni valók között. Rápillantottam az órára, és egyszeriben nagyon fu
rcsa érzésem támadt. Tudtam, hogy Wayne mennyire utálta a délutáni alvást, és h
ogy egy óránál tovább sosem szokott a szobájában maradni. Ébredés után rendszer
int felsír, és máris rohan lefelé a meredek lépcsõn, csakhogy minél hamarabb ki
szabadulhasson a fogságból. Rájöttem, hogy lassan két órája egy hangot sem hall
ottam a szobájából, a háznak azon a részén teljes csend honolt. Gyanút fogtam,
hogy valamiben mesterkedik, ezért felmentem hozzá, hogy megnézzem, mit csinál.
Halkan lenyomtam a kilincset, és benyitottam. Az ágya üres volt. A nevét kiál
tottam, hívtam, szólongattam, de hiába. Nem jött válasz. A szobában semmi nyoma
, pedig benéztem az ágy alá, a szekrénybe, hátha csak meg akar viccelni.Állandó
an kiabáltam Wayne nevét, végigjártam a ház összes szobáját, hátha valahol megt
alálom. Akárhogy is harcoltam a pánik ellen, egyre inkább nõtt bennem a kétségb
eesés, hogy a fiamnak valami baja lett, és én még csak meg sem hallottam, figye
lmetlen voltam, sõt, a közelében sem voltam. Az önvád és a rémület lett úrrá ra
jtam.
Egyszercsak belémhasított a szörnyû felismerés: Wayne nincs a házban. A legsz
örnyûbb rémálmom öltött testet bennem: Egy nap elvesztem a fiamat! Elbóklászik
valamerre, és én nem tudom megmenteni. A házunkat kietlen vadon vette körül. So
k volt környékünkön a vadmacska, de más vadállat is rákapott már a szomszédunk
tyúkóljára. Azt hiszem, a pánik tette, hogy szemem elõtt egy pillanat alatt fel
sorakozott az összes veszélyes vadállat, ami a vidékünkön él. Csörgõkígyók, réz
fejûkígyók, vaddisznók, farkasok, és minden, amit egy anya el tud képzelni. Még
a jámbor üreginyulak is megrémítettek azokban a percekben.
A ház mögötti halastóra gondolni se mertem.
A bejárati ajtóhoz futottam, hogy ellenõrizzem, valóban kiment-e a fiam a ház
ból. Az ajtóra erõsített heveder keresztbe állt úgy, ahogy én hagytam, mielõtt
a konyhába mentem. A hátsó ajtót is megnéztem, hiába. Látszólag minden teljesen
rendben volt, de Wayne nem volt a házban. Dermedten álltam miközben belém nyil
allt annak a lehetõsége, hogy pici fiam az ablakon keresztül szökött ki a házbó
l.Az ablak mintegy két méter magasan van, és ha azon mászott ki, csúnyán megüth
ette magát, egy ilyen kisgyereknek ez túl nagy feladat.
Pillanatokon belül az udvar túlsóm felén voltam az ablak alatt, és megkönnyebbü
lten láttam, hogy nincs ott senki. De akkor hol keressem? Ahogy nyugtalanul roh
antam egyik helyrõl a másikra, láttam, hogy Napsugár az udvar közepén fekszik.
Nem tulajdonítottam ennek nagy jelentõséget, mert úgy láttam, a háznak hátat fo
rdítva békésen bóbiskol. Mindennek ellenére kissé furcsállottam is a helyzetet,
mert bár teljesen megszokottá vált mindannyiunk számára, hogy a ló a ház közel
ében sündörög, és a fiam szobájának ablaka elõtt áll, nem szokott itt feküdni a
hol most, sõt még sohasem láttam, hogy ilyen buzgón bólogatna. Mi van vele? Mit
csinál? Hol a fiam? Közelebb mentem hozzá, hogy kiderítsem, mi lelte, miközben
továbbra is Wayne-t szólongattam. Napsugár mikor meghallotta kétségbeesett kiá
ltásomat, egyre erõteljesebben bólogatott. Nem áll fel, csak fel-le ingatta a f
ejét, mintha mondani akarna valamit. Aztán átvillant rajtam, különös viselkedés
ének lehetséges magyarázata: Néhány nappal ezelõtt tettük fel rá a szemellenzõt
, hogy megóvjuk szemét az erõs napfénytõl, meg egy gallérszerû ernyõt is kapott
, a legyek és bogarak ellen, amelyek rendkívüli szívóssággal bosszantották õt.
Biztos voltam benne, ez lehet a kulcsa erõteljes bólogatásának.
Teli tüdõbõl ordítoztam minden irányba, hátha Wayne mégis meghallja, és elõbu
kkan valahonnan. Közben erõt vettem magamon, és leszaladtam a tóhoz. Mivel ott
sem találtam, be kellett látnom, hogy a kisfiam csakis az erdõben lehet.
Rémülten száguldottam át az udvaron, hogy Napsugárra felpattanva átkutassam az
erdõt. Gyalog semmi esélyem nem lehet, az erdõ túl nagy, egyedül nem tudom átku
tatni. Napsugárnak segítenie kell, sõt õ biztosan hamarabb rábukkanna, hiszen a
nnyira ragaszkodik a fiamhoz, hogy szinte csukott szemmel is megtalálná. Odafut
ottam a lóhoz, megkerültem, s már éppen le akartam hajolni hozzá, hogy megsúgja
m neki, a helyzet nagyon komoly, de abban a pillanatban szinte kõvé dermedtem.
Napsugár még erõsebben bólogatott, és orrával mindig egy pontra bökött. Ott a l
ába között, a hasánál feküdt az én drága kicsi fiam, békésen szuszogott, keze,
lába szanaszéjjel. Feje Napsugár mellsõ lábán pihent, és az igazak (délutáni) á
lmát aludta. A bólogatás rejtélye immár megoldódott. Végre megnyugodtam, és már
mosolyogni is tudtam. Annyira aranyosak voltak így együtt. Szegény Napsugár mi
nden tõle telhetõt megtett, hogy tudtomra adja, a fiam nála van, csak nem mert
megmozdulni, nehogy Wayne felébredjen. Így hát maradt a bólogatás, és a remény,
hogy egyszer úgyis abbahagyom az eszelõs rohangálást a ház körül, odamegyek ho
zzá, és akkor meglátom, hogy nincs semmi baj, csak Wayne nem szeret egyedül len
ni a szobájában, sokkal kellemesebb kint a szabad levegõn, egy nagy puha pajtás
hatalmas meleg hasánál.
Lehajoltam, karomba vettem a fiamat, óvatosan felvittem a szobájába, és betet
tem az ágyába. Mire végeztem, Napsugár feje már ott volt az ablakban, minden mo
zdulatomat ellenõrizte, nehogy kárt tegyek az õ kis barátjában. Aztán elégedett
en nyerített egy nagyot, amitõl Wayne azonnal felriadt. Kíváncsi voltam, miért
csinálta ezt Napsugár, és mi történik most. Ezért kissé hátrébb húzódtam az ajt
óhoz, és az árnyék biztonságot nyújtó homályából figyeltem meg közös titkukat a
nélkül, hogy észrevettek volna. Wayne álmosan tápászkodott fel az ágyról, odame
nt az ablakhoz, ahonnan Napsugár szólította. A ló bedugta fejét az ablakon, azt
án letette a párkányra, és egy ideig hagyta, hogy Wayne simogassa. A fiam ezutá
n mindkét kezével szorosan átölelte Napsugár vastag, izmos nyakát, a ló lassan
felemelte fejét, óvatosan áthúzta Wayne-t az ablakon, majd finoman letette a fö
ldre...
(Alicia Karen Elk
ins)
Bocsi, hogy elkuldtem ezt az irast, csak azert tettem, hogy lassatok azt, hogy
ö minek örülne. Talan a felgyogyulasaban is segitene, az elni akaras sokat szam
it.
Elore is koszonom!
--
Üdv.: Cseti
|
